635
1. Nézd a szőlőt: hogy növekszik, élete mily megkötött,
Mily megterhelt szenvedéssel zord körülmények között.
Nem úgy, mint a vadvirágok, nyílt mezőn virítanak,
S színpompás, vad zűrzavarban tarka képet nyújtanak.
2. De a szőlőtő virága nem csodálatra való;
Nincs dicsősége, látványa, szinte nem is látható.
Nincs szépsége, nincs pompája, nem ringatja szirmait,
Ám egy nap, mivel virágzott, meghozza gyümölcseit.
3. Nem úgy nő, ahogy kívánja -- karóhoz hozzákötik,
És ha vesszei megnyúlnak, kordonhoz erősítik.
Életének táplálékát köves földből szívja fel,
Saját útját nem járhatja, bajoktól nem futhat el.
4. Mily csodás tavasszal, zöldje szétterül a dombokon,
Életének teljessége megnyilvánul gazdagon.
Ameddig a szem csak ellát, élő tájkép frissíti,
Míg a gyenge ágak zöldjét égnek kékje megtöri.
5. De a szőlőnek gazdája ezt soká nem nézheti --
Metszőollót fog kezébe, s büszkeségét megnyesi.
Gyenge vesszőt nem kímélve mélyen, pontosan bevág,
És sok szép, mihaszna ágat szőlőtőről mind levág.
6. Ennyi veszteség után most látod önsajnálatát?
Sőt, inkább megsebzőjének jobban adja át magát.
Átadja magát a kéznek, mely minden díszt megfarag,
Élete így nem vész kárba, gyümölcsének megmarad.
7. Ím levágott ágak csonkja lassan megkeményedik;
És a megmaradtakon sok apró fürt keletkezik.
Majd a forró napsütésben levelek lehullanak,
Hogy a fürtök, míg szüret jön, érettebbé váljanak.
8. Szenvedés, csapás gyümölcse immár megmutatkozik --
És a sok, lehajló vessző bő termésen osztozik.
Most, hogy ím gyümölcs beérett, megnyugodna végre már,
Ám tudja: szüret közel van, és nyugalma messze száll.
9. Kéz szedi, és láb tapossa szőlő dús gerezdeit;
És a prés patakban ontja édes bornak nedveit.
Gazdagon, egész nap ömlik szerte földön, meg nem áll,
És betölti mind örömmel, bárkire csak rátalál.
10. Nézd, a szőlő mily sivár most, szánalmas és elhagyott;
Éj sötétje elborítja, most, hogy mindent átadott.
Senki nem fizet boráért, vigaszért, 'mit tőle kap,
Sőt, csak még jobban kifosztják, puszta tő, mi megmarad.
11. Ám bora a télen át is jólesőn felfűti azt,
'Ki a zord hidegben fázik, és 'kit bánat, gond nyomaszt.
De ott kint, hóban és fagyban, szőlőtő magában áll,
Mozdulatlan, tűri sorsát, ezt nem érti senki már.
12. Véget ér a tél, s a szőlő új kezdethez érkezik;
Új rügyet hoz, ágakat hajt, újra zöldbe öltözik.
Szívén nincs panasz, sem átok, téli sok csapás miatt;
És bár sok veszteség érte, kevesebbet mégsem ad.
13. Mennyei, friss oxigénért nyújtózkodnak ágai,
Menny a földi szennyezéstől távol tudja tartani.
Áldozatnak áll elébe, új csapás ha éri őt,
Mintha semmi szenvedése nem lett volna azelőtt.
14. Szőlőtőnek vesszejéből nedv és vér és bor folyik;
Szenvedéstől, veszteségtől csak jobban gyarapodik.
Földi vándor és borissza élvezi, mit tőle kap,
Ám ha másnap újra ébred, semmivel se gazdagabb.
15. Életünket nem az méri, mennyit nyer, ha megtelik;
Mennyi bort ittunk, nem számít, csak 'mi tőlünk elfolyik.
Mert kiömlő áldozattal szív szerelmét ontja ki;
Az, ki többet szenvedett, az többet tud megosztani.
16. Isten úgy nyerhet meg téged, hogyha nem félted magad;
Önmagát 'ki nem kíméli, vigasztalhat másokat.
Mert ki szenvedést nem látot, „zengő érc”, üres, sivár,
Ám 'ki énjét megtagadja, életére rátalál.